Amikor május 30.-án vasárnap reggel találkoztunk és megöleltük egymást, könnyes volt a szemünk. Az a kedves ének jutott eszembe mely így kezdődik „Az Úr meg hall imát, jó volta ez nem érdem…”. Mert amikor keserves idők jártak Viczián testvér felé sokan imádkoztunk tengeren innen meg túl, hogy állítsa talpra kedves szolgáját, vezesse ki a halál árnyékának völgyéből. Az Úr meghallgatott bennünket, sőt többet adott, mint reméltük. Hiszen az élők földjén találkoztunk. Megtörtént a csoda. Az Úr talált egy hűséges szolgálóleányt, aki nagy szeretettel és remek gyógyító készséggel azon fáradt, hogy János testvérünk meggyógyuljon. 

Természetes, hogy a két életút találkozott, Eszter és János azóta együtt járják a zarándok utat.

    A rákospalotai gyülekezet mindig nagy érdeklődéssel figyelte Viczián testvér életének alakulását. Érthető, hiszen az öröm és a bánat mélységeit együtt éltük át. Összeforrtunk lélekben. Tudtunk együtt örülni meg sírni is. Ez a mostani alkalom éppen az örömről szólt.

János testvérünk a tőle megszokott eleganciával, megnyerő stílusában és ma is hihetetlen memóriával szolgált közöttünk.

      

 Apró epizódokkal színesítette prédikációját bizonyítva, hogy ő sem felejtett el bennünket.

Eszterke kedves bizonyságtétele után a gyülekezet még nagyobb szeretettel zárta szívébe az új társat. Köszöntő szavakban nem volt hiány sem Viczián testvérék sem a gyülekezet részéről.

Végül hozta mindenki János testvérünkről szóló könyvét, mely aláírásával és néhány névre szóló kedves sorral lett értékesebb.

Nehezen engedtük el egymás kezét.

— Jó volt újra együtt lenni!